Munkagén XIV. – Munka – Pénz – Apa

14. Munka – Pénz – Apa

Ez a három hitrendszer (munka-pénz-apa/jövő) összetartozik elemi szinten (föld elem).

A munkához való viszonyunkat meghatározza az:

⁃apánkhoz való viszonyunk, illetve apánknak a munkához való viszonya (a tőle örökölt munka-hitrendszer, munka-minta, amit vagy másolunk, vagy letiltakozunk), egyben ez adja a jövőképünket, és a

⁃pénzhez, az anyagiakhoz való viszonyunk, (amit a biztonságról, a stabilitásról gondolunk).

MEGOLDÁS: (tudatosodás)

Leválás a problémát okozó apai mintáról/hitrendszerről (annak felismerése, feltárása, elfogadása után). Apa-Munka gondolati kötés megszüntetése, eloldása. 

A Pénz-Munka gondolati (össze)kötések eloldása (azok feltárása, felismerése és elfogadása után). 

A tudatosodás MEGOLDÁS= ELFOGADÁS és ELENGEDÉS (feltétel nélkül)

ELFOGADÁS= ránézés, felismerés, megértés, ítéletmentesség (nem jó és nem rossz, csak van)

ELENGEDÉS= az ellenállásom és a ragaszkodásom megszüntetése, a reagálásom megszüntetése, amivel elengedem magam a GONDolati kötésből, ami a GONDot okozta.

Következménye:

Kötés nélküli szabad jövőkép. Lehetőségek a  kötelességek helyett. SZABADSÁG.

Kiszabadulás a kényszer-munka-zubbonyból. Ebben az állapotomban a saját életfeladatomat felismerhetem, amit öröm végezni. 

Szabad pénzáramlás kötelességek, küzdés nélkül. 

Érzelmi stabilitás, könnyűség.

Mire számíthatsz?

tapasztalat, átkelni a SENKI FÖLDJÉN.

Ez a Tudatosodás, a felébredés, a megoldás időszaka. Aki elhatározta, hogy kilép a munka-programjából, a munkarabszolgaság világából, a kényszerekből, az átmegy ezen a fázison. Ebben az életszakaszban történik meg az ELFOGADÁS és az ELENGEDÉS, és az annak megfelelő élettapasztalatok átélése.

Ez a szakasz addig tart, amíg az elfogadás-elengedés teljessé nem válik (nem maradt ragaszkodás-ellenállás).

Amikor a programról leválunk, a gondolkodás előbb összezavarodik..nagy felfordulás keletkezik az elmében. Káosz, zűrzavar, minden homályos, értelmetlen..”Most mi lesz”? A félelmek feltörnek: egzisztenciális szorongás, pánikrohamok, megélhetési félelmek, akár rövidebb fizikai pánikrohamok (szédülés, rosszullét, légszomj, hányinger, hányás, fosás, heves fejfájás…stb) jelezheti, hogy a méregtelenítés testi szinten is beindult. Ez jól mutatja, hogy valóban hozzányúltunk a programunkhoz. 

Minden bizonytalan. Nincsenek fix mankók, képek, „sematikus megoldások”, mint régen, vagy azok nem működnek. Mert nem akarunk már visszafelé menni.

Amíg a program kitisztul a mentál-asztrál-, és fizikai testünkből, elég rosszul lehetünk…nem folyamatosan, hanem hullámokban.

Azzal segíthetek magamnak a gyógyulásban (regenerálódásban), ha türelmes, megértő, nyitott, befogadó és figyelmes vagyok magammal szemben, és ha minél előbb megteszem azokat a fizikai lépéseket, amiktől eddig féltem, vagy abbahagyom azokat a szokásaimat, (munkáimat) amiket eddig csak félelemből, pótcselekvésből csináltam. Az Igazságom felismerése után mielőbb cselekszem.

Azután nagy csönd lesz. Üresség. Mintha egyedül lennénk egy légüres térben. Nincs semmi. Minden eltűnt. Nincs irány, motiváció. Szinte depresszió, de mégsem az. Mintha nem is lennék.

Ha figyelek, észreveszem, hogy „minden magától történik”. Teljes rend van. Semmit nem „kell” megtennem. Abbamarad a küzdés a túlélésért. Mégis élek. Valami fenntart. Pedig letettem a fegyvert. Teljes megadásban vagyok, de nem feladásban. Elfogadom azt, ami van. Ez egy fontos tapasztalat, amiből sejtszinten megtapasztalom, hogy az élet megtart. A „szegény én”, aki panaszkodik, sajnálja magát, egyre halkul, és eltűnik. Elkezdem élvezni az áramlást. Azt, hogy vagyok. Feltételek nélkül. Egyre inkább jelen vagyok. Nem akarok már más lenni, máshol lenni.

Ebben a szakaszban a régi munkám – ami nem engem fejez ki, hanem a programomat – el fog tűnni. Vagy én hagyom ott, vagy engem rúgnak ki, vagy csak elmúlik…stb.

Míg az 1-2. tudatszinten ebbe akár bele is betegedhetnék, és belehalhatnék, most már tudom, hogy ez egy tudatosodási folyamat része, és tanulom a bizalmat önmagam és az élet iránt.

Minden máshogy kezd működni, mint eddig, ami először úgy tűnik, hogy semmi nem működik. Mert nem a régi módon működök, ahogyan várnám, megszoktam…ahogyan eddig néztem.

Ha megtanulok figyelni, csöndben lenni, és csak szemlélni azt, ami van, akkor észre fogom venni a változást, és azt, hogy működnek a dolgok most is, csak másképp. Bizonyos munkák pl. azért nem jönnek össze – hiába próbálkozok erősen – mert nem arra akarok már menni. 

Amint ezt képes vagyok elfogadni, megengedni, úgy az áramlás egyre erősödik (ahogy az ellenállásom/tiltakozásom/küzdelmem csökken), a bizalom nő. Egyre biztosabban érzem magam, pedig semmi a régiből nincs már meg, vagy egyre kevesebb. (A tartalékom pl. pont addigra fogy el, mire megtanultam bízni, együtt áramolni az élettel.)

Ez a leszokás időszaka. Sokan élnek ekkor kettős életet: miközben a hivatalos egzisztenciájukat („nem szeretem, de muszáj” munkahelyüket) még megtartják (amíg nem készek átmenni a félelmük falán, és ugrani), addig mellette a szabadidejükben elkezdik azt a „szeretem-munkát”, amit örömből végeznek, amiben jól-érzik magukat, amiben kiteljesednek.

Míg az előbbit értelmetlennek látják, de pénzt kapnak érte, addig az utóbbit látják értelmesnek, amiért általában pénzt sem kapnak (sőt, sokszor ők fizetnek, hogy fenntartsák Pl: saját könyv kiadása, blogoldal, közösségi média, gyógyítások, önkéntes munkák….stb)

Ez a fokozatos leszokás a kényszermunkáról, amiből egyre inkább átnőnek a szívük szerinti cselekvésbe.

Ha valaki úgy lesz munka-nélküli, hogy közben benne marad a korábbi hitrendszereiben, és nincs bizalma az élettel szemben, és önmagában, akkor a túlélési küzdelmébe belebetegedhet és belehalhat.

Ha valakinek a gondolkodásában az élet, megélhetés a munkához (mint feltételhez) van kötve – “aki nem dolgozik, ne is egyék” – akkor a munka elvesztése számára az élet elvesztésével egyenértékű, így az számára életveszélyes.

Pedig ez csak egy torzult GONDolat, amivel összekötődött, azonosult. Nem a munka elvesztésébe, hiányába halunk bele ilyenkor, hanem a saját gondolatunkba, hitrendszerünkbe – a következményekbe, amiket ahhoz kötünk.

A 3. tudatszinten éppen azt tanuljuk meg, hogy a MUNKA/PÉNZ-ÉLET nem feltételei egymásnak, és nem is zárják ki egymást. 

Az Ürességben, a Semmiben nincs hivatalos munkám, és pénzem (elfogyott mindkettő), és mégis élek. Ez egy tapasztalati tény (pedig a régi hitrendszerem szerint már régen nem lehetnék életben:). Megtapasztalom, hogy az élet a munkától/pénztől függetlenül létezik, és állandóan áramlik..olyan, mint a lélegzet, a levegő. Automatikusan fenntartja magát.

Rájövök, hogy az élethez sokkal kevesebb dologra van szükségem, mint gondoltam, és leszokom a pótszerekről.

A NINCStelenség= a VANság, amikor megtapasztalod, hogy bár nincs tartalékod, mégis mindig van elég, amennyi az élethez kell. Ez egy minimumra beállított időszak, mert a létezés önfenntartását, és a függőségektől szabadulást tanuljuk itt meg. A minimum azonban csak mennyiségi csökkenést jelent, sok esetben azonban minőségi javulást hoz. Az „elég” szintjét, az elégedettséget.

Ha leszokom a pénzrabszolgaságról, akkor a „nincs”be nem fogok belehalni. Megértem-tapasztalom, hogy elég LENNI, és ha én elégedetten vagyok, akkor mindig van elég.

Amint ez a tapasztalat gyökeret vert bennünk, az Üresség megtelik a bizalommal, és az örömmel.

Amikor a munka bennünk elválasztódott a kötelezettségtől, a PÉNZTŐL, – és leszoktunk a kényszerképzeteinkről – akkor megjelenhet az a tevékenység, ami örömet okoz, és azért végzem. Ez az a „munka”, amit nem csak a pénzért végzek, és akkor is csinálnám, ha nem fizetnének érte pénzt, mert örömöt okoz, elégedettség-érzést szül, értelmesnek találom, feltölt. Ez sokkal inkább kifejezi azt a teljességet, aki én vagyok.