Munkagén V. – A hangya útja – munka(v)iszony

5. A hangya útja – munka(v)iszony

A munka, mint kötelezettség – kollektív hitrendszere

Az igazi munkaerőgép a HANGYA énünk, aki a munkára van programozva. Sok évszázados kollektív program a nyugati civilizációban a munkakényszer.

Ez a program azt állítja, hogy a túlélés csak akkor biztosított itt a földön, ha megdolgozunk érte. Ha hasznosak vagyunk, akkor jogunk van a túlélést biztosító javakhoz.

Aki nem dolgozik, ne is egyék!

tartja a hangya-mondás. És ennek komolyabb következményei vannak, mint elsőre gondolnánk.

Mivel a a túléléshez ennünk, innunk és laknunk kell valahol, ami sem nem túl hideg, sem nem túl meleg, ezek a fiziológiás szükségletek a legalapvetőbbek minden emberi lény esetében, melyek a teste túlélését szolgálják. Lehet vitatkozni ezek mértékén, de a szükségességén nem érdemes. Mindezek a modern világban pénzbe kerülnek. Vagyis pénzt kell szereznünk felnőttként, ha túl akarunk élni. Ahhoz pedig dolgoznunk kell.

Ha mögé nézünk, a munka tulajdonképpen kötelező az ember számára – hacsak nem képes egyéb forrásból pénzhez, megélhetéshez jutni, vagy valaki más nem biztosítja azt számára. Ezt a szocializmus alatt nem is titkolta a rendszer, hiszen általános volt a munkakötelezettség, a lógást büntették: az úgynevezett “közveszélyes munkakerülés” bűncselekménynek számított.

A társadalmi normák szerint természetes, és elvárható, hogy egy felelősségteljes felnőtt ember dolgozik – ha munkaképes. Ha pedig nem teljesíti ezt a kötelességét, akkor magára vessen – akár éhen is halhat. Hiszen a program nem úgy szól, hogy “ne éljen nagylábon”, hanem hogy “…ne is egyék”, azaz haljon éhen.

A kollektív tudattalanban az éhhalál, és a kiközösítés képe társul a munka nélküli állapothoz – ami így életveszélyes. Ezért is akkora trauma sokak számára, ha elvesztik a munkájukat, vagy akár ha nyugdíjba mennek. Mivel a társadalom szemében ekkor már haszontalanok, fölöslegesnek érzik magukat. Ha ezt nem sikerül a családi, baráti kapcsolatokkal, hobbival, értelmes életcéllal feloldani, akkor hajlamosak a “feleslegessé válók” hamar elhagyni a bolygót.

Egy másik fontos kérdés, hogy mi számít munkának?

Ha csak az a tevékenység munka, amiért valaki pénzt fizet, akkor a házimunka, a gyereknevelés, a beteg hozzátartozók ápolása, vagy a nagyi szilvalekvár-befőzése már nem munka? Akkor ezek nem is lennének hasznosak? Pedig ezekért nem jár fizetés, se nyugdíj. Minimális szociális támogatás talán, de ezek nem egyenértékűek egy valódi munkaviszonnyal a megfizetettség, elismertség tekintetében. Mert a társadalom ezt nem tartja munkának. A munka tehát az amit másnak pénzért végzünk! Ez a szemlélet azonban tömegeket tart szegénységben, vagy alulfizetett munkakörökben. Az egyenlőtlen és igazságtalan önkényes “munkabérezés” azt üzeni, hogy nem jut mindenkinek elég (pénz). Ezért megjelenik egy kíméletlen verseny a munka-erő-piacon. 

Az ember, mint Humán Erőforrás? Biorobot?

Egy olyan politikai rendszer, amely meghirdeti a “munka alapú társadalmat”, azt sugallja, hogy a munka a legfőbb érték és becsület. A vezetők azon dolgoznak, hogy mindenkinek legyen munkája (hogy legyen megélhetése). Nem azon, hogy mindenkinek legyen annyi pénze – a munkától függetlenül – hogy alanyi jogon hozzájuthasson az alapvető szükségletekhez. 

A feltétel nélküli alapjövedelem eszméje néha felbukkan, hogy aztán nagy vihart kavarva alászálljon – kényszermunkások tömegei háborodnak fel azon, ami az érdeküket szolgálná. Nem baj, majd ha “elfogy a munka”, akkor eljön az ideje.

Az ember ebben a kollektív programban egy munka-rabszolga. Ebbe nem kényelmes belegondolni, mégsem érdemes megkerülni a látványt. Leginkább azért, hogy tudatosítsuk, mi magunk mennyire vagyunk alárendelve a munkakényszernek.