Ideagén VI. – A segítő, mint istenkép

5. A segítő, mint istenkép – átruházott tökéletesség

Ideagén karakterük sokakat arra sarkall, hogy segítő hivatást válasszanak. A tanítók, gyógyítók, pszichés segítők, coachok mind ide tartoznak. mindenki, aki az embertársai testi-lelki jóllétéért, vagy fejlődéséért dolgozik. Ezen szakmák hozzáadott értéke a “kollektív egészséghez” óriási, mert ők egyfajta humán karbantartók, fejlesztők, akik olyan tapasztalati tudással rendelkeznek, amit megszerezni évtizedes munkával lehetséges. A segítőre gyakran vetül a tökéletesség képe és elvárása, ami sok nehézséget okoz mind a segítőnek mind a segítséget kérőnek. Aki segítő szakmát választ, annak kiemelten fontos, hogy elkerülje a fölérendelődést, vagy az ellenpólusát, amikor kiszolgáltatottá válik a segített irányában. A világosan tisztázott belső értékrend, határok tisztelete segít abban, hogy a segítő ne megmentő legyen. Itt az ideje, hogy tisztázzunk néhány kérdést, ami a segítőkkel kapcsolatosan gyakran felmerül.

Lehet-e segítő az, aki magán nem tud segíteni? Hiteles-e az ilyen segítő? 

Van egy olyan kollektív hiedelem, hogy a tanító mindent tud, a gyógyító pedig tévedhetetlen. Mintha ezt a karaktert a tökéletesség szelleme járná át. Akik felülnek ennek, azok a saját luxus életüket is készek a kirakatba állítani bizonyítandó, hogy milyen sikeresek abban, amit csinálnak. Nyomasztóan tökéletesre maszkírozott közösségi média virtuális valóságunkban az én-márkaépítés szinte kötelező eleme ez a sugalmazás. A hibátlan arcok félisteni archívuma csupa mosolyba és kigyúrt önbizalomba öltözött szakember, aki mások életében pozitív változást ígér, hogy majd az ügyfeleik is beléphessenek a facebook-hallhatatlanok közé. Azonban vékony jégen járunk, amikor a “velem minden rendben van – én már megvilágosodtam”-feelingre alapozunk, és magunkra öltjük az elvárt félisten-képet. Mivel a tökéletesség törékeny, az első komolyabb válságnál könnyen találjuk magunkat a padlón rajongóink értetlen, gúnyolódó tekintetei kíséretében. Ha pedig magunk is elhittük, hogy rajtunk már nem talál fogást az élet, akkor duplán elárultnak fogjuk érezni magunkat. Persze sebeinket eltakarva el is bújhatunk szégyenünkben, hogy ne derüljön ki a turpisság, hogy mi is halandó emberek vagyunk – ez azonban nem fog segíteni rajtunk.

A valódi hitelesség nem a látszat, a máz, nem a történet, hanem az élő, lüktető, változó valóságunk, lényünk a maga tökéletlenségeivel, küzdelmeivel, életszagú kihívásaival, nekiindulásaival, pofára eséseivel, fáradhatatlan kísérletezésével. Amint elfogadjuk, hogy lehetünk “csak” emberek, nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy másoknak segítsünk – lehetünk betegek, miközben kiváló gyógyítók vagyunk, felvállalhatjuk gyengeségeinket coachként, vagy lelki sebeinket pszichológusként és bénázhatunk tanítói szerepben is – sokkal inkább ön-azonosak leszünk. És pont ez adja a hitelességünket.

Hiszen hogyan segíthetnénk hitelesen abban, amibe mi magunk nem merülünk bele, nem tapasztalunk meg? Hogyan ébredhetne bennünk együttérzés, ha nem ismerjük a hozzánk forduló szenvedését? Jó, ha ilyenkor eszünkbe jut Chiron a bölcsek bölcsének története, aki mindenkit meg tudott gyógyítani, csak magát nem. És ez nem kérdőjelezte meg a hitelességét.

Sok embert ismerek, akik a segítő szakmát azért nem vállalták még fel, mert nem érezték “késznek” a tudásukat, nem érezték elég tökéletesnek magukat, miközben minden képességük rég készen állt arra, hogy belevágjanak. A rossz hírem számukra az, hogy soha nem is fogják ezt érezni. A jóhír viszont az, hogy erre nincs is szükségük, ha elfogadják a “tökéletlenül vagyok tökéletes” alapállást.

Kell-e a segítőnek is segítség? 

Kellhet. Ezt egyes szakmákban (pszichológia, coaching) elő is írják, és szupervízornak hívják a segítő segítőjét. Egy segítőtől elvárható, hogy maga is tudjon segítséget kérni, ami szintén a tökéletesség-jelmez levedlését eredményező tett. A segítségkérés egy beismerése és elfogadása annak a ténynek, hogy “nem kell mindent (is) tudnom”, én is “lehetek gyenge”.

Miért gondoljuk azt, hogy a segítségért nem jár ellenérték?

Sokak szemében a másoknak végzett segítség, támogatás nem munka, vagy nem egyenértékű munka azzal, amit ők csinálnak. Emögött különböző beakadt gondolatsémák állnak – de mindegyikben az a közös, hogy a véleményalkotóról magáról informálnak.

• a segítő azt csinálja, amit szeret (erre neki van szüksége, hogy jól érezze magát), neki ez a jóérzés a fizetség. Itt azt látjuk, hogy az ítélkező viszont olyan munkát végez, amit nem szeret, ezért nagytömegű irigységet talál azok irányában, akik olyan foglalkozást űznek, amit szívvel-lélekkel csinálnak. Ellentmondás, hogy akkor miért veszi igénybe a szolgáltatásait (ha neki arra nincs szüksége), vagy ez miért zavarja. Valójában az ilyen segítő munkája sokkal többet ér, mert az energiáját hitelesen beleteszi a tudásán és az idején felül.
• Azzal, hogy a segítő nekem segít, magának is segít, ő is mindig gazdagodik egy tapasztalattal, újat tanul….stb. Ez igaz, de csak mellékhatás, bónusz. A szerepek nem cserélődnek fel ettől: a segítő adja át az energiáját, tudását a segítettnek.
• Ingyen kapta-ingyen kell adnia, mert ez egy képesség, hivatás…stb. A képességből azért lett kézzel fogható eredményt hozó munka, mert abba a segítő sok-sok energiát, időt, pénzt…stb fektetett. Jó, ha annyit kér érte, amennyi ellensúlyozza a befektetett energiáját is.

Használhatja-e a segítő a tudását a maga javára?

• -Természetesen igen, sőt elsősorban önmagán kísérletezik. A maga javára használt tudás, képesség nem jelenti azt, hogy mások kárára használja – ami már nyilván nem kívánatos. Célszerű megtalálni azt a közös win-win helyzetet, keretet, ami egyensúlyban tartja a másoknak végzett szolgálatot az önmagunk igényeinek figyelembe vételével. Ezáltal azt fogjuk érezni, hogy amikor mások javát szolgáljuk, akkor egyúttal a saját javunkat is szolgáljuk.

  A világos keretek felállítása kiemelten fontos a segítő szakmákban. Minden coaching folyamat ezzel kezdődik. Ez mindkét fél érdekét szolgálja, hiszen a segítőt is egy partneri együttműködésre készteti, és támogatja abban, hogy tisztelje a saját határait is. A támogató és a támogatott személy a közös cél érdekében együttműködik, a folyamat eredményessége pedig objektív vagy szubjektív “mértékegységekkel” mérhető. Ha a határok és a feladatok, felelősségi körök tisztázottak, a partnerek együttműködése zökkenőmentesebb és hatékonyabb, mert könnyebben elkerülik a megmentő-áldozat szereposztásba lépést.