Az 5 tudatszint

Kattints a képekre

Kattints a képekre

Kattints a képekre

Kattints a képekre

Arc1a

Kattints a képekre

Arc6

1. tudatszint: a zárt elme​

Az első tudatszinten a racionális elme zárt állapota miatt nem fejlődő képes…

Robot-üzemmód

Az elme: racionális, egypólusú programozott üzemmódban működik robotszerűen.

Világképe merev, énképe a körülményekhez, a visszajelzésekhez- kifelé igazodik. Ugyanakkor a genetikai programja szerinti szerepre kódolt. Egyes szerepekbe beragad akár élete végéig, de minimum 40 évre. Ami azt jelenti, hogy a saját tapasztalataiból is nagyon lassan tanul. Körbe-körbe jár. Önismerete minimális, ezért könnyen manipulálható, illetve hajlamos a manipulációra. A genetikailag beégett válaszreakciók automatizmusként működnek számára láthatatlanul.

Keményen és lassan – fragile!

Szinte mozdulatlanná dermedt körülötte a nagyon sűrű téridő, amiben minden nagyon nehezen, lassan történik, miközben vészesen fogy az idő. Sokszor nehéznek, keménynek érzékeli az életét, amit külső körülmények irányítanak szerinte. A megmerevedett gondolkodás képlete szükségszerűen egy kemény, rugalmatlan és egy idő után törékeny életutat eredményez. Ezért bármilyen sikeresnek tűnik átmenetileg, a végén a kudarc kódolva van. Az pedig egy mindent elsöprő válság, krízis, – amikor minden összetörik – ami véget vet az első tudatszintnek. Sokan ezt nem élik túl. Aki igen, az a második tudatszinten folytatja.

 

Agyagkatonák- egyszer élünk!

Világképe az anyag tartományára redukált – mivel kizárólagosan racionális elmével érzékeli a valóságot – minden mást elutasít. Kiszolgáltatott a “véletleneknek”.

Önállósága hiányzik: külső mintákat követ, másol, bevett sztereotíp formulákat alkalmaz. Külső szabályokat igényel mankónak, amiket követ, és amiknek a követését másoktól is elvárja.

Két szélsőséges szerep

1. Áldozat

Az önálló kritikus gondolkodás nem jellemző, sem a felelősségvállalás, mivel aláveti magát az “erősebb akaratnak”. Nem kérdez, végrehajt….mint a parancsot teljesítő katona. Ebben a “tudati gyermekkorban” a nagyok világának kiszolgáltatva létezik, szinte tehetetlenül.

A hárítás, mások hibáztatása, a számonkérés, büntetés-igény, panaszkodás beégett attitűdök. A tömeg-erő-hatásnak alávetett: amit sokan mondanak, csinálnak, vagy a “nagyemberek”…azt követni kell.

Mivel a saját hatalmát kihelyezi – azt nem is ismeri – külső irányításra szorul.

Mélyen hisz abban, hogy külső hatalmak  (kormányok, isten…stb) megvédik, szavatolják a biztonságát, ha azt teszi, amit mondanak. Ezzel a személyes hatalmáról lemond anélkül, hogy tudna erről. Áldozati pozícióban fél és hiszékeny. Ígéretekkel könnyen manipulálható.

2. Agresszor

Ha hatalmi pozícióba kerül, akkor a legfélelmetesebb főnök, akinek a manipuláció a természetes magatartása. Könnyen válik zsarnokká, aki a hatalmával visszaél. Ezt felelősségvállalásnak álcázza. Belső tudattalan frusztrációi ellenállhatatlanul zúdulnak a környezetére, sokszor nagy pusztítást végezve maga körül. Erősen mérgező, szennyező a környezetére.

Az általa követett szabályokat ráerőszakolja másokra is. Bármilyen megkérdőjelezésre heves támadással reagál.

Az áldozatok csoportja által átruházott hatalomból él, azt azonban a sajátjának tartja. Mélyen hisz abban, hogy ő tudja irányítani a többi embert, mert kiválóbb, ezért joga van a hatalomhoz mások felett.

Túlélni bármi áron

Célja a túlélés….bármi áron az “üss vagy fuss” modell szerint. A szükségleti piramis bármelyik szintjét is célozza meg, – az neki az aktuális túlélési stratégia – mindig ugyanazzal az elérési taktikával működik a szerepe szerint.

A tömegtudat szintje. Az emberiség nagyobbik hányada még ezen a tudati szinten létezik.

A betegség természetes

Mentális és érzelmi kapacitásának csak kis százalékát képes használni, a bejáratott szűk életpálya rutinszerű. Ahogyan ragaszkodása is példaértékű a megszokott dolgokhoz. Az életunalom ellen pótcselekvések, függőségek alakulnak ki. Mivel az egyensúlytól a legmesszebb áll, és a leginkább ellenáll a változásnak, a mentális és testi zavarok (betegségek) nagyobb eséllyel fenyegetik.

Ne vitatkozz robotokkal!

Egy első tudatszinten lévő embert nem tudsz meggyőzni az övétől eltérő igazságról – ha ahhoz nem fűződik erősebb személyes érdeke – mert a saját nézőpontjába szó szerint be van betonozva. Ott van biztonságban. Nem akar változni, változtatni. Másokra vár, kívülről várja a változást is.

Két szélsőséges taktikával tartja távol magától a változást generáló “idegen eszméket”: vagy “hülye vagy” (támad), vagy “én vagyok a hülye-nem értem” (védekezik).

Közös nevező: a távolság

Az első tudatszinten élő emberek bár osztoznak a kiszolgáltatottság élményében – magas a félelemszintjük –  azt különböző módokon reagálják le. Ezért a legkedvesebb önfeláldozó magatartástól a legdurvább másokat legázoló önérvényesítésig széles skálán nyilvánulnak meg. Az önmaguktól való nagy távolság köti össze őket.

A válság értelme

Az álláspontjából, komfortzónájából csak akkor képes kilépni, ha komoly trauma, veszteség éri, ami nagyobb veszéllyel fenyegeti. De a legtöbbször akkor sem, mert ha ez idősebb korában következik be, akkor a nyitáshoz már nem rendelkezik elég energiával. A kollektív válságok – mint a 2020-as COVID-19 – ilyen tömeges határhelyzetek az első tudatszint számára, melyek segíthetnek továbblendíteni, új szabályokat integrálni, korábbi túlélési formákat megkérdőjelezni….vagyis változni. Mivel minden válság erőteljes változással jár, ez az első tudatszint számára jelenti a legnagyobb kihívást, egyúttal az egyetlen fejlődési lehetőséget is. Ezen a szinten a krízisek jelentik a fejlődési impulzust, mivel az egyén itt még nincs felkészülve az önfejlesztésre.

Arc4a

2. tudatszint: a nyitott elme

A második tudatszinten az elme nyitott, befogadó és fejleszthető, a racionális síkon sikeres…

Normális bipoláris

Az elme: racionális, kétpólusú programozott üzemmódban működik.

Bipoláris: a két pólus között váltakozik, miközben változtatja a polaritását.

Míg az első tudatszinten a domináns szerep az egyén minden életterületét uralta évtizedeken keresztül, a másodikon ezek a szerepek változnak. Akár időben követik egymást ( 8 évig áldozat, aztán 8 évig agresszor), vagy szimultán vannak jelen, de más életterületeket érintenek (pl: a munkában agresszor, otthon áldozat)

Valamivel többet érzékel a saját helyzetéből, de még mindig nem tudatos arra.

Csak a macskának van 9 élete?

Egy hosszú élet helyett 9 rövid – ilyesmit él át az, aki a második tudatszinten él. A kétpólusosság az életformája alapja, ami egyfajta dinamikát kölcsönöz. Sokkal “gyorsabban” él, mint az első tudatszinten élők. Több tapasztalatot szerez, színesebb, mozgalmasabb az élete. Lazább körülötte a tér-idő szövete, mozgékonyabb. Miután elgyászolta az “előző életét”, leporolja magát és újrakezd egy másikat – gyerünk, csináljuk!

Mivel az elméje nem egypólusú vezérlésen működik, és nem kötik úgy gúzsba a félelmek, minden pólusváltásnál megújul.

Smart-life

A 2. tudatszinten az elme nagyobb kapacitással működik. Ezért itt az ember okosabb, intelligensebb, ami sok esetben sikeressé teszi könnyedebben, mint az első tudatszinten. A sikerek mögött azonban ott az üresség érzése, melyet sokszor különleges élményekkel, programokkal, dolgok birtoklásával igyekszik pótolni, melyek identitás-erősítőként is működnek. Azonban fenyegető veszély, hogy a siker nem tart örökké, hiszen a pólusváltáskor jöhet a hullámvölgy. A veszteségtől való félelem komoly tényező, az elkerülési     kényszere automatikus kontrol-freak magatartáshoz vezethet.

Identitás-válság

Az identitás a szerepcserék miatt nem egyértelmű, illetve időszakos. Az anyai-apai felmenői genetikai programok váltják egymást. Ez a változékonyság egyfajta önazonossági problémaként is megjelenik sokszor: “ki vagyok én?- ha ez is, és az is én vagyok.” Nem komfortos számára, hogy nincs egyértelmű karaktere, identitása.

Végül ez az “én-keresés” juttathatja el a harmadik tudatszintig.

Az elégedetlenség hajtóereje

A második tudatszinten élőkben az elégedetlenség időszakosan megjelenik, és sokkal gyakrabban, mint az elsőn. Ez a rakéta, ami alájuk gyújt, hogy mozduljanak tovább. A két pólus közti váltások csak személyes válságok árán mehetnek végbe. Az identitása mozgékonysága okozza ezeket a válságokat, amikkel az élete tele van – a köztük lévő idő viszont egész kellemes. Vagyis az élet néha könnyebb, néha nehezebb: egyszer fent, máskor lent. A “hullámvasútélmény” a második tudatszinten természetes.

Miért nem diagnosztizálják tömegesen bipoláris zavarral, skizofréniával a második tudatszinten élőket?

Mivel vagy nagyon lassú a pólusváltás (7-9 év), vagy térben/életterületenként elszigetelt, ezért a legtöbbször nem okoz mentális zavarokat, hiszen mindig az aktuális szerepében marad következetesen, amihez hozzá lehet szokni a környezetének is.

A kíváncsiság űzött vada

A nyitottság ezen a szinten megjelenik, mint tanulékonyság, rugalmasság, kíváncsiság. Az újdonság nagy vonzerő: mindig új dolgokba belefogni.

Nyitottságának köszönhetően találékonyabb, tapasztaltabb, kreatívabb akár fiatal kora ellenére is az idősebb első tudatszinten élőknél. Tipikusan sok mindenbe belekezd, amit nem fejez be, mert már menne tovább, ha a kíváncsiság elkapja, az érdeklődése elfordul. A stabilitás sokszor hiányzik az életéből.

Önismeret-ipar

A második tudatszint a tanulás, külső ismeretszerzés, a tudományos és spirituális túrizmus időszaka. A válaszkeresés a “ki vagyok én” kérdésre, az identitás megerősítésének vágya az önismeret-ígéretipar bugyraiba taszítja a keresőt: guruk, egyházak, megvilágosodást ígérő iskolák és módszerek, sikerkönyvek, vallási csoportok, coachok serege versenyez a kegyeiért. A kapott kölcsön-identitások – melyek fájdalomcsillapítónak jók voltak – azonban rövidesen lekopnak, a máz nem tartós. A probléma nem oldódott meg, mivel ezen segítők nagy része ugyanazon a tudatszinten kínálja portékáját….ahol a probléma nem oldható meg.

A vágyak önhipnózisa – boldogsághormon extra dózisban

Paradoxonnak tűnik, de erről a tudatszintről bizony nem léphet tovább senki anélkül, hogy a vágyait – legalább részben meg ne valósítaná. Erre a sikerélményre szüksége is van a kudarcok ellensúlyaként. Ez a “tudati kamaszkor” gyakorlóiskolája, ahol az a feladat, hogy élvezzük az életet, megéljük a vágyainkat, majd rájöjjünk, hogy azok nem is a mieink. Sokféle self-wellness szolgáltatás, vágymanifesztáló, “tudatos teremtés-, bőség-, boldogság-tanfolyam” segíti a realizálásukhoz szükséges feltételek megteremtését, és wellness-szolgáltatás a kielégítésüket.

A “boldogságkergetés” kihagyhatatlan lépcsőfok a tudati fejlődésben……ahogyan azután annak elengedése is.

A megmentő színre lép

A szerep, amiben egyszerre élheti meg a két szélsőséges szerepet (áldozatot és agresszort) ezen a tudatszinten jelenik meg. A megmentő egy olyan áldozat, aki kitörni készül a szerepéből, és ezt azzal gyakorolja, hogy más áldozatokat ment meg, véd meg az agresszoruktól. Tehát egy olyan agresszor, aki mások agresszorára támad, miközben az áldozatok védelmére kel.

A szerep az ellenállásból születik. A saját agresszorral (belső agressziójával) való megküzdés helyett azonban a csatát projektálja a hasonló helyzetekre. Világmegmentő kísérletek is csupán az önmegmentés hiábavaló kivetült kísérletei. Az ügy, – amit elkötelezetten képvisel – annak a tükröződése, amire belső problémaként megoldást keres. A megmentő szélmalomharcot vív a félelmével, ami nem tudatosult benne. Ez a szerep a megváltás kívül helyezése.

A megmentőben az áldozat és az agresszor középen találkozik anélkül, hogy a konfliktusuk feloldódna. A megmentőben egy belső harc dúl a két szerep ( két örökölt én-kép) között.

De ki menti meg a megmentőt?

Senki. És ez a felismerés eleinte mérhetetlen csalódást okoz számára. Majd ha szerencséje, és nyitott elméje engedi megszületik a katartikus sejtés: itt valami mélyebb belső ellentét dúl, ezt a harcot csak egy másik fronton lehet sikeresen megvívni-önmaga ismeretlen mélységeiben. A sejtés pedig hozza a választ: “senki más”, csakis ő maga magában lehet a saját megváltója, béketeremtője. Ez az a pont, ahol beléphet a 3. tudatszintre.

Közös nevező: a hiány

A 2. tudatszinten a hiány-érzet, az elégedetlenség a legjellemzőbb érzelem, melyre itt is különböző módon reagálnak az emberek (ahogyan az első tudatszinten a félelemre). Ez az, amit etetni kell sikerrel, kontrollal, birtoklással, vágyakkal, boldogsággal. Ez a hiány azonban nem múlik el ezektől a külső “megoldásoktól”. Mert a hiány forrása belül van: az én-kép hiányos, az identitás sérült, illetve kinőtte a rendelkezésére álló életformát. Azt jelzi: ideje továbblépni.

Arc5a

3. tudatszint: az önreflexív elme​

A harmadik tudatszinten az elme képes a saját működését megfigyelni és megérteni…

A harmadik tudatszintre nem születünk, azt választjuk. Ez egy tudati fejlődési állomás, ahol megtanuljuk, hogyan reflektálódunk a világunk tükrében. Hívhatjuk egy önismereti útnak is. Önmagunk mélyére nézünk a válaszokért, melyeket korábban kívül kerestünk. Sok olyan utat is önismeretként címkéz a köztudat, amely nem tartozik ide, mert nem juttatja el a keresőt a személyes belső valóságáig és az összefüggések felismeréséig. A 3. tudatszinten a feladat nem pusztán arról szól, hogy többet tudjunk meg magunkról, hanem hogy pontosan megértsük hogyan és miért hoztuk/hozzuk létre magunknak azt a világot, amiben élünk, amit tapasztalunk.

Új nézőpont: nyitottnak lenni arra, hogy mindent az életemben “én teremtek”

A belépő a harmadik tudatszintre annak a felelősségnek a felvállalása, hogy én vagyok a teremtő is, nem csak a szereplő. Akkor is, ha nem tudom, hogyan teremtek. Ettől elsőre sokan megrémülnek, ami érthető, ha figyelembe vesszük az alábbiakat.

Egyrészt a közfelfogásban nincs benne ez a “tudás”, sőt a vallásos kollektív elme-program szerint ez a nézőpont egyenesen eretnekség. Nem illik önmagunkat a teremtő szerepébe helyezni, ez szinte istenkáromlás. Az eretneküldözések kollektív emlékezetből átszűrődő fenyegetése egy tudattalan visszatartó erő attól, hogy ezt a gondolati ugrást megtegyük.

Az ateista világnézetű embereket sok esetben a “jóemberekre” (vagyis az emberi ideálra) jellemző társadalmi elvárás: a “szerénység” félreértett képe tartja vissza attól, hogy megtapasztalják a világuk alakulásában betöltött szerepüket, és teremtőként tekintsenek magukra. Attól tartva, hogy ez növelné az egójukat, és másokból rosszallást váltana ki.

A harmadik csoport, akinek nehézséget jelent ennek az ideának a befogadása: a tökéletességüket féltők. Az ide tartozók komfortzónája a nehézségek, igazságtalanságok miatti hárítás, mások vagy a körülmények hibáztatása. Ők nem akarnak felelősséget vállalni, szembenézni a saját árnyékzónájukkal, mert tudat alatt félnek attól, amit ott látnának. Félnek attól, hogy azt, akinek látszani akarnak (tökéletes vágy-identitásukat) a szembenézés lerombolná.

Végül van egy negyedik típus is, akit megrémít a gondolat, hogy mindent ő teremt: aki olyan bűnbak-programot hordoz, amivel amúgy is hajlamos magát hibáztatni mindenért, és azt hiszi, hogy most ez megerősítést nyer. Vagyis mindenki számára kiderül, hogy ő a felelős minden bajért (másokéért is), és ezért bűnhődnie kell.

Fordulat: “önmagammal szemben”

A harmadik tudatszinten áthaladó ember megérti, hogyan teremt a saját gondolatvilága. Feladja azt a szokást, hogy a tapasztalataiból induljon ki, – mivel látja, hogy azok csupán következmények – helyette a saját belső működésének a megfigyelőjévé válik. Ez egy 180 fokos fordulat, szemléleti paradigmaváltás: a külső körülményekhez alkalmazkodás mellett a belső körülmények feltárásának a szakasza.

Tükör-világ

Az önmaga felé fordulás egy alapvető és furcsa változást okoz ezen a fejlődési ponton: a külvilág tükörré válik. Olyan felületté, amiről önmaga tükröződik vissza. Pontosabban a tükör most láthatóvá válik, hiszen eddig is ott volt, csak nem láttuk. Mintha egy függönyt elhúznának, és beláthatnánk a színpad mögé, lekapcsolnák a reflektort, és meglátnánk a nézőteret….ekkor jövünk rá, hogy egy színházban vagyunk. Eddig csak a színpadon léteztünk, belefeledkezve a színészi szerepbe, – mit sem sejtve arról, hol is vagyunk – most pedig kiülhetünk a nézőtérre is.

Nézővé válni a saját mozinkban

Egy kettősség jellemzi ezt a tudatszintet: még futnak a Program szerinti szerepek, de már ott a “figyelő”, aki látja azt is, ami ezeket a mélyből mozgatja. A “belső dimenzió”, a láthatatlan világ felfedezése egy igazi kaland tele izgalmas felfedezésekkel, megkönnyebbülésekkel, felszabaduló energiákkal, táguló tudatossággal. A “ belső figyelem” elsajátítása az egyensúly irányában hat, és nem igényel spirituális nézőpontot és bonyolult elvonulást igénylő gyakorlatokat. Az önreflexív gyakorlatok a mindennapok részeivé kell, hogy váljanak.

A fejlődés “szerve” – az önreflexív elme

Az elme eddig racionális működésmódban üzemelt, azonban mostanra elérte a saját korlátait. Ugyanazzal a “gondolkodási mechanizmussal” már nem lehet továbblépni, csak ismételni a köröket. A fejlődési ugrás a harmadik tudatszinten az önreflexív elme felélesztésének, aktiválásának köszönhető. Mondhatjuk, hogy létezik egy “nyitott reflexív intelligencia”, amely magasabb szintű, és hatékonyabb, mint a “hozzá képest zárt racionális intellektus”. Pontosan a rugalmasságánál fogva biztosítja a fejlődést. Az “out of the box” szemlélet itt kezdődik. Ezen a ponton kezdünk el túllátni az eddigi életünkön, azon a “dobozon”, amiben az zajlott.

Átmeneti zóna: a “senki földjén”

Az én-kép átalakulásának ez a korai szakasza, amely látványos változásokat indukál és megfeleltethető a nagy-kamasz kor végével. A tét a felnőtté, egy új emberré válás. Új világ határához érkeztünk, közeledünk a felnőtt-lét felé, de még nem vagyunk ott, ugyanakkor már gyermekek sem vagyunk. A kamaszkor az átmenetet reprezentálja a két állapot között, egyfajta átmeneti zóna. Tágítjuk a határainkat, a korábbi szabályok megkérdőjeleződnek, az önállóság, szabadság felé haladunk, kipróbáljuk, mire vagyunk képesek. A pofonok már elcsattantak, meghallgattuk az útmutatókat és a kritikákat, mégis hiányzik valami: a saját utunk……ami a “dobozon” túl van.

Valami mást akarok!

A változás igénye az, ami elindítja a keresőt ezen az úton, és fejlődésre ösztökéli. Ami eddig volt, az már “nem elég”. Ez az elégedetlenség-érzés jelzi, hogy kinőtte a dobozt, és készül kilépni a komfortzónájából. Azonban erre csak akkor áll készen, ha van bátorsága elhagyni a racionális elme jól bejáratott (de korlátolt) szabályait.

Ha a “doboza” kincseit már megszerezte, mégis fűti az elégedetlenség, akkor az jelzi, hogy a külső kincsek helyett a belső kincse megtalálására vágyik:

másfajta játszótérre és játékra

…és ez az, amit a harmadik tudatszinten – kilépve a “dobozból” – megtalálhat. Felfedezi, hogy létezik, és tudja, hogy elérhető. Rövid időkre ki is próbálhatja, hogy milyen ott a játék: flash élmények kísérik ezen a szinten az embert, melyek bepillantást adnak az új élete lehetőségeibe.

Kilépni a dobozból csak befelé lehet…és nem mindenkinek

Nincs az az erőfeszítés, akarat, eltökélt szorgalmas munka, hit, áldozat, amely a “dobozt” kinyithatná, ha nincs meg a “Belső Kijárat”. A fejlődés nem a racionális elme “igazságait, igazságosság-ítéletét” követi, hanem egy magasabb elme-szint törvényeit.

Csupán a kisebbség az, amely elég érett ahhoz, hogy átlépjen erre a fejlődési szintre (kb 8-15%-a az embereknek), míg a többség biológiai felnőttkora ellenére  tudatilag a gyermek-kamaszkorba ragad egész életére.

Arc1a

4. tudatszint: az absztrakt elme​

A negyedik tudatszinten az absztrakt elme képes a non-lineáris működésre…

Ezen a tudatossági szinten új szabályok lépnek érvénybe. Ide valóban keveseknek van bejárásuk, mivel ahhoz, hogy az intuitív absztrakt elmét használni tudjuk, le kell mondanunk a racionális elme irányításáról. És ez nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Olyan, mintha egy hatalom-mániás vezetőt próbálnánk meggyőzni arról, hogy maradjon otthon, nélküle is működik a cég. Az előző tudatszint tisztánlátása után itt tényleges hatalomátvételről van szó. Ráadásul harc nélkül.

Belépés az ismeretlenbe

Újabb “out of the box” – élmény vár ránk, azonban más, mint az előző. A harmadik tudatszinten az önreflexív elme feltárta előttünk a racionális működésünk mechanizmusát és korlátait: megismertük a Programot, és betekintést nyerhettünk az azon túli valóságba. A nézőpontváltással előbb a saját reakciónk változott meg, majd a többieké is, átírva ezzel a régen beállt helyzeteket is. A problémák “belső feloldásának módszere” valódi ellenszert adott a kezünkbe, amivel jelentősen könnyíthettünk, javíthattunk az életünkön, a kapcsolatainkon, a hatékonyságunkon, a pozíciónkon…sikereket érhettünk el erőszak, manipuláció és erőlködés nélkül. Persze fegyelmezett gyakorlással megdolgoztunk érte.

A negyedik tudatszint azonban egy másik fordulópont. A felszabadított energiánkat itt arra használjuk, hogy további energiát szabadítsunk fel, csak most már exponenciális mértékben, és kapcsolódjunk a “géniuszi énünkhöz: az Álmodóhoz”. Ehhez pedig még a korábbi gondolkodásmódunkat – az előző szinten javított verzióját – is félre kell tennünk.

Sokan nem lépik át ezt a határt, mert elért eredményeikhez ragaszkodnak, és megdolgozott biztos sikereiket nem szeretnék feláldozni a bizonytalan “ismeretlen” oltárán. A legnehezebb azzal megbirkózni, hogy nincs előre beígért és garantált jutalom, terv és kontrollált folyamat,

– ahogyan a racionális elme eddig működött. És igen, ezen a ponton találó a mondás, hogy kockázat nélkül nincs (nagyobb) nyereség. Kell egyfajta belső megszállottság, alázat, nagyfokú bizalom és kockázatvállalás, hogy valaki belépjen a negyedik tudatszintre. Az eredmény azonban nem marad el. Csupán előre kiszámíthatatlan. Olyan, mint egy nyeremény.

Megnyerni a szuper-képességeinket: önemlékezéssel

Aki ezen a tudatszinten haladt végig, annál olyan belső képességek bukkantak elő, amelyeknek a létezéséről sokszor még csak nem is tudott. Ha pedig sejtette korábban, akkor nem tudta, hogy mire való és hogyan használja. Szinte a semmiből bukkan elő az önemlékezési folyamat során. A képességek alatt olyan belső erőforrásokat, nem mindennapi információt és energiát értünk, melyhez az érintett könnyen hozzáfér, nem tanulta és mégis természetes módon képes használni (egyszerűen tudja). Ez a “sejtszintű tudás” ugyanakkor túlmutat a tanulással elérhető szinten, illetve olyan nézőpontot képvisel, amelyet nem tanítanak – azaz újító. A legnagyobb kihívást éppen az jelenti, hogy bizonyos – a fejlődést akadályozó – dogmákat megkérdőjelez, illetve érvénytelenít, sokkal hatékonyabb, fejlettebb megoldásokat hoz.

Akik megcsinálták, nem hősök- megújult emberek

Volt, akinél a (fiziológiai regeneráló erő), gyógyító erő tört fel, és akár reménytelen kómás állapotból segített távol lévő betegnek felépülni, vagy “tisztán látta” a belső szervek állapotát műszerek nélkül, és az elváltozás okát is érzékelte, mintha a sejtek beszéltek volna hozzá. Másnál olyan új mozgásmódszert “tárt fel” a saját teste, ami túlmutatott a jógán, és nők meddő állapotait szüntette meg. Volt aki gépekkel kommunikált, és érzékelte az eseményeket, mielőtt azok megtörténtek volna. És olyan is volt, aki az üzleti életben kamatoztatta rendkívüli képességét, mellyel képes volt a szervezet minden problémáját intuitíven komplexen átlátni a megoldással együtt, olyan pozíciót és elismerést teremtve ezzel, mely hatalmas ugrás volt a korábbi előmeneteli tempójához képest.

A közös valamennyi esetben az volt, hogy a külvilág nem tudott a plusz képességükről, az láthatatlan maradt, csupán érzékelte azok jótékony hatását, melyet egyébként is csak építően lehetséges használni ezen a szinten.

Úttörők és példaképek

A negyedik tudatszint emberei az emberiség potenciális fejlesztői. Innovátorok, zsenik, akik olyan új tudásokat, megoldásokat hozhatnak el, amelyek mintaként szolgálnak, és segítenek egy fejlettebb, harmonikusabb életforma meghonosításában.

Ezen a fejlődési szinten a képességek birtokba vétele folyik, a kísérletezés, az átültetésük a gyakorlatba.

Az új tudások, erők nem öröklöttek, nem a Programból származnak, azaz nem találhatók meg a genetikai felmenőknél – vadonatújak, és nem mindig kapcsolódnak szorosan az érintett foglalkozásához. Tehát nem a szülők meg nem élt vágyainak a szintje. Ráadásul a gyakorlásuk a legteljesebb örömöt, elégedettségérzést lobbantja fel a használóban, szinte ellenállhatatlan vonzással inspirálja. Az hozzá tartozik, az övé. Közben sokkal élőbbnek érzi magát, mint bármikor korábbi életében, mert végre az mutatkozhat meg, aki valójában. Ez pozitív hatással van a környezetére is, melyre kisugárzik ez az erő. Egy negyedik tudatszinten lévő ember olyan energiatérrel és szabadsággal rendelkezik, amelyben “töltődnek” a többiek, ezért ösztönösen keresik a társaságát.

Ősbizalom és Bizonyosság

A bizalomnak egy olyan frekvenciáját éri el a negyedik tudatszinten az ember, ami messze meghaladja az önbizalom kategóriáját, nem kell érvekkel, tekintélyelvű szabályokkal megtámasztani, mert közvetlenül a forrásból származik. Mi ezt “ősbizalomnak” hívjuk.

Az erő itt nem erőszak, és nem magabiztosság, hanem a “bizonyosság” ereje, mely mentes a hittől.

A XXI. század az intuitíció kora

A jövő vezetői a negyedik tudatszintet elért intuitív vezetők

Az első két tudatszint munkáit lassan átveszik a gépek, beprogramozott robotok – a mesterséges intelligencia elfoglalja a racionális szintet, és fölöslegessé teszi az emberi munkaerőt. Az ember számára ugyanakkor ott a továbblépés lehetősége: saját kvantum-valóságának felfedezése.

Az absztrakt elme segítségével az intuíció felszabadul, a kollektív intelligencia tudástára személyre szabottan kinyílik, a hiányzó puzzle darabok a helyükre kerülnek, összeáll a kép arról, hogy ez a belső erő hogyan működik, mire való és hogyan illeszkedik a használója életébe, milyen fejlődési utat mutat a számára.

Az absztrakt elme fejlődésével növekszik ez az intuitív intelligencia, amely fraktális (integráló) működési elvet követ, és hatékonyságában messze meghaladja a lineáris racionális gondolkodással elérhető eredményeket. Ez az, amely nem helyettesíthető gépekkel.

Ez csupán az alsóbb tudatszintekről nézve tűnik idealizmusnak, vágyálomnak. Ezen a tudatszinten azonban valóság. Ugyanolyan érvényes valóság, mint az alsóbb tudatszinteké, mely azokkal párhuzamosan létezik.

Válságmentes övezet

Azok a világválságok, krízisek, melyek az alsóbb tudatszinteken komoly zavart okoznak, a negyedik tudatszintre nem érnek el. Mivel ekkorra a személy már javarészt túlvan a saját válságain, illetve azokra magasabb szintű megoldást talált, és már nem a környezete határozza meg, hanem belülről teremti a valóságát – a kollektív válságok nem sodorják el. Itt folyik tovább a teremtő, alkotó munka

Kihívás: a sebesség-különbség

Olyan hiper-sebességre kapcsol az egyén tudatossága, intelligenciája – melyet a kiterjesztett érzékelése és a tapasztalati idő (reakcióidő) drasztikus lerövidülése kísér – hogy egy “időanomália” jön létre. Akár hetek alatt lejátszunk egy olyan genetikai programot, amit amúgy 40 év alatt éltünk volna végig az első tudatszinten, és 7-9 év alatt a másodikon. A tapasztalatot, a tanulságot ennyi idő alatt megszerezzük, a felszabaduló időnk pedig “szabad kapacitás az új képességeink szerinti teremtéshez”.

Ezen a tudatszinten “van időnk”; akkor is, ha rengeteg dolgot csinálunk, miközben sokkal gyorsabban tapasztalunk, tanulunk.

Mivel itt egyszerre vagyunk képesek két időben (non-lineáris, és lineáris) létezni, elkezd nőni, tágulni a rendelkezésünkre álló idő-tér. Ennek különös mellékhatásaira most nem térünk ki részletesen, ez már a tapasztalati munka része.

Arc3

5. Tudatszint

BluePrint – bolondok hajója

Az új minták: az új normális

Eljegyezni magunkat az újrateremtéssel

Elköteleződni az úttörő szerepre, és felvállalni…önazonos életforma

error: Védett tartalom