Példák, esetleírások
a menthetetlenül megromlott házasság…
történetek
…és amikor már nincs értelme kilépni(!)(?)
Egy példán keresztül szeretném bemutatni, mire is képes ez a részünk :
A magyar származású dr. Edith Eva Egert 1944-ben családjával együtt a náci haláltáborba, Auschwitzba deportálták. Ma klinikai pszichológus a kaliforniai La Jollában, illetve a Kaliforniai Egyetem oktatója San Diegóban. Emellett az amerikai hadsereg és haditengerészet tanácsadójaként tűrőképességi tréningeket tart és segíti a katonákat a poszttraumás stressz legyőzésében.
Nemrég megjelent népszerű Döntés című könyvében leírja a saját történetét arról, hogyan menekült meg a náci haláltáborból. Miközben az egész családja – a tehetséges zongorista lánytestvére kivételével – a gázkamrák áldozatává vált, Edith mégis megmenekült. Ezt egyetlen dolognak köszönhette: balettozott belül és kívül. Az élete a tánc volt. ….”A mai napig megesik, hogy arra eszmélek: ott állok a budapesti Operaház színpadán. Ilyenkor fejben tényleg máshol vagyok, ez a képességem segített életben maradni Auschwitzban is, mert éjszakánként ki tudtam szökni a rettenetes táborból az Operaházba, így legalább álmaimban szabad lehettem. Ez adott erőt a türelem megtartásához. Most, amikor a lezárások és a karantén időszakát éljük, szoktam is mondani a pácienseimnek, hogy vegyék hasznát ennek a képességüknek: fedezzék fel a belső erejüket, ahogy én is tettem Auschwitzban. Esélyem sem volt változtatni azon, ami körülvesz, azon viszont tudtam változtatni, hogy miként reagálok rá.”
https://24.hu/kultura/2020/11/29/edith-eva-eger-auschwitz-trauma-pszichologus-az-ajandek-konyv/
Mengele rajongott a balettért. Edith táncolt neki, elkápráztatta a művészetével, és az előadásért kapott egy egész kenyeret. Közvetve ennek a balettért kapott kenyérnek köszönhette az életben maradását. Az egyetlen közös pont – egy önmagából kifordult , embertelen világban – a zsidó lány, és a haláltábor ura között a tánc volt.
Álljon itt egy eset, ami szemlélteti ezt:
A húgom rajongott a zenéért. Kicsi kora óta hegedült, tehetséges volt, és hegedűművész szeretett volna lenni. Számára ez természetes és mindennél fontosabb volt. Apám azonban a művészeti gimnázium helyett beíratta egy közgazdasági középiskolába és japánul kellett tanulnia, mondván, hogy onnan egyenes út vezet a nemzetközi kapcsolatokig, a diplomata-karrierig. Húgom összeomlott, nem evett, depressziós lett. Apámmal ültünk a parkban, el volt keseredve. Valamennyi racionális érvét előadta, amivel a gyerek sorsát a helyes irányba akarta terelni, de az erőgyakorlás olyan szintjére ért, ami már sok volt neki is. Meg volt győződve róla, hogy ha a kislány a művészi pályát válassza, akkor éhen fog halni. Az “éhező művész” képe a kollektív tudattalanból eluralta az elméjét. Jót akart minden áron a gyerekének, de ez az a “jó” volt, amit ő ezen a szűk sávon annak gondolt. Megpróbáltam megnyugtatni azzal, hogy nem fenyegeti a szegénység a húgomat, ha valóban ez az útja, végigcsinálja, és a tehetségéből él. A bizalmat szerettem volna erősíteni benne, amit a gyerek eltökélt választásának meg kéne szavaznia. Fogvacogva bár, de végül engedett.
Hugi a zenei középiskola elvégzése után a Zeneakadémián folytatta a tanulmányait. A legjobb brácsásként egy világhírű mester kiválasztotta a tanítványának, így külföldre költözött. Londontól Drezdáig a legjobbaktól tanulhatott. Mikor végzett, alapított egy vonósnégyest, és elszerződött egy luxus óceánjáróra zenélni. Senki a családból nem keresett annyi pénzt abban az időben, mint ő azzal, hogy azt csinálta, amit mindig is akart.
